Dublinban meglepően kevés macskát látok. Egy ideig számoltam, de ma már nem tudom megmondani, hogy a legutóbb kettőnél vagy háromnál járt a számolás. Ma reggel mindenesetre láttam egy újabbat. A munkahelyem alatti gigantikus parkológarázsban él a szerencsétlen. Szőre négy színű, hasa csüngő, pocakja nem igazán tömött. Komótosan sétált nyolc órakor a gyér számú autó között, alatt. Az élet kilenckor kezdődik, akkor megtelik a parkoló, mindenütt zúgás és kipufogófüst. Olyankor, gondolom, elbújik valami csendes vacokba. De most a reggeli idillben peckesen és tőlünk magát nem zavartatva lépkedett őkelme. Ketten voltunk ugyanis a garázsban. Én és az öltönyös. Fényezett cipő, vasalt sötét öltöny, felette világos ballon. Ahogyan illik. Az ilyenek már csak szakmai ártalomból is úgy néznek, mint akiknek zsebükben a világ. Ha nem tennék, elvesznének a többi öltönyösössel naponta folytatott presztízscsatában. Az élet viszont vicces, ezért szeretem. Most például odavezényelte a cicát a garázs padlójára, vészesen közel az öltönyös autójához, egy metálcsoda tavalyi rendszámú Jaguarhoz és ez megoldhatatlan helyzetbe hozta Mr. Pöffeszkedőt. Felvett álarcához méltatlan, hogy rárivalljon a macskára, elkergesse, de pókerarcából villogó szeméből izzott az aggódás, mert a cica éppen az ő autója felé tartott. A macskák természete, hogy felugranak a jó meleg motorháztetőre, elnyújtóznak, kimeresztik karmaikat, kicsit karcolnak is néha. A férfi pedig tudta ezt. Talán ezért volt új autója, mert tavaly megkarcolta egy ág vagy egy állat egy helyen.
Az öltönyös tehát ott állt némán, szeme villogott, arca lassan abba a kifejezésbe torzult, melyből értettem, hogy vagy a macskának drukkol, hogy mihamarabb eltűnjön a balfenéken, vagy engem kíván el messzire, hogy álarcát ledobra rásicceghessen az állatra, de leginkább mindkettő. És sajnos biztos voltam benne, hogy még ma fel fogja hívni az épületegyüttes üzemeltetőjét és panaszt fog tenni nála.
Az élet már csak ilyen.
Amikor nem vicces.
