Ma ebédnél kipletykálták egy munkatársunkat. (Hja, a férfiak is.) Azt mesélték róla, hogy majdnem elkapta az ellenőr a villamoson. Általában van bérlete, de most otthonról dolgozott két hétig és elfelejtette megvenni és amikor felszálltak az ellenőrök, akkor jutott eszébe, hogy nincs jegye. Kétségbeesésében araszolni kezdett a kijárat felé, hogy ha majd megáll…, de a testbeszéde elárulta és azonnal rászálltak. Kínjában előszedte a zsebében tárolt használt jegyeket és csodák csodája, elengedték.
Ez triggerelt bennem egy régi emléket. Pestet alig ismerőként utaztam ki Pesterzsébetre, meglátogatni édesapámat. Metró, majd busz. Kanyargás a kertvárosi részen, elveszettség érzés. Aztán a pofáncsapó hír: édesapám nincs otthon, kórházban van, valószínűleg nem éri meg a következő évszakot. A mentális sokktól remegve totyogtam el a buszmegállóig, nem emlékeztem, hogyan kerültem a járműre és csak amikor az ellenőr felszállt, akkor eszméltem, nincs jegyem. Kínomban a markába nyomtam azt, amelyet Erzsébetre utazva lyukasztottam. (Fiataloknak: az időbélyeg még nem volt bevezetve.) Az okát nem tudom, de elfogadták. Bennem a nap emléke él a rossz hírrel. Édesapám pár hétre rá eltávozott.
Ebéd után vissza munkába. Estefelé látom, hogy meghívtak egy zárt facebook csoportba. Volt osztályom alkotják a tagokat. Elfogadtam a meghívást. Már fogalmaztam a köszöntőmet, amikor láttam, hogy a vezető hír, hogy holnap temetik egy osztálytársunkat. A sokkoló érzés megint. És az agyamra jellemző párhuzam vonás: kár volt felidéznem délben a halált, mert lám, estére veszítettem ezt a játékot.
Darkplant 