Ha Kerékváry Töhötöm, milliomosok unatkozó csemetéje – mást kezdeni magával nem tudván – képzőművészeti iskolába jár, azon nem csodálkozik senki. Azon sem, ha hasonszőrű társaival egyetemben az iskolaidőt az intézmény kertjében és büféjében tölti, azt pedig, hogy művész lesz – vagy már annak érzi magát – azzal jelzi társai és a világ felé, hogy télen-nyáron, kánikulában, fagyban kalappal koronázza hosszú, mosatlan haját és rikító sálat hord. (A sálvieselet a színészektől és énekesektől ered, akiknek vigyázniuk kell hangszalagjaikra, de ma már a “művész” szó fizikai megtestesülése.) Az iskolaévek azonban telnek, és Töhötömnek valamit alkotnia is kellene, hogy megmutassa, bizonyítsa, mire is képes. A szobrászaton agyag megy a körme alá, a festőecsettel folyton kiböki társai szemét, a szöveteket csak szétszaggatja durva mancsa. Töhötöm – tehetségtelen. Ám a borsos tandíj és a befolyásos szülők csak megkenik az útját eladdig, hogy a fiatalember elvégzi az iskolát és hivatalosan is képzőművész lesz. Csak éppen tehetsége nincs, de mersze sem, hogy ezt beismerje és rendes foglalkozás után nézzen. Átdorbézolt éjszakák után várja, hogy megszállja az ihlet, de ha az nem is, kitaláljon valamit, amiről lerí, hogy erőltetett, de legalább új. Ám a tehetségtelen művészek sora évszázadokra nyúlik vissza, így minden erőltetett dolgot megálmodott már valamely unatkozó milliomoscsemete.
Töhötöm tehát fogja magát és kifesti vérrel a szobáját.
Nem eredeti, de legalább bekerül a sajtóba, ami kezdetnek jó. A csodájára járnak a gótok, az emók, a művész(etben járatlan, de máshoz tehetségetelen)társak. Töhötöm elindul az úton, mely végén egyszer majd befut vagy öngyilkos lesz.
A szobám nem hófehér többé. A véremmel van kifestve. Rohadt szúnyogok százai szívták már itt a testnedvemet éjszakánként és dühödten vakarózva, bosszútól vezérelve csaptam le őket, ütöttem laposra sorra valamennyit minden áldott reggel. A bendőjük tartalma, drága életnedvem pedig odafreccsent, kenődött, mázolódott a meszelt felületre, mely friss, egy éves sincs még. Egész életemben küzdöttem a szúnyogok ellen, de szobám még sosem nézett ki így. A város egy másik pontján Töhötöm pezsgőspohárral a kezében áll a vérrel mázolt szobájában egy sajtófogadás közepén, s kifelé mosolyogva, de belül szorongva várja, hogy egy “műértő” kitalálja, vajon mit is szimbolizál a művész úr eme alkotása. Addig én szorongva lesem a plafont, csak a család meg ne lássa, csak eljussak odáig ma, hogy korrektort és ecsetet vegyek a boltban. Mert akkor újra szép fehér lesz a falam, ígérem.
Darkplant 